A sivatagi síkságokon harcok dúlnak az angyalok és élőholtak seregei között, hogy eldőljön, végül a fény vagy a sötét győzedelmeskedik majd. Kihasználva a káoszt, martalócok, fosztogatók és tolvajok támadják meg a karavánokat és lopnak értékes kincseket maguknak, hogy eladhassák azt a feketepiacon. Három bandita viszont egy bosszúra szomjazó hadúr egyik legféltettebb kincsét lovasították meg, egy zsákot, mely ott fénylik az egyik tolvaj kezében. Az elmondások szerint Hendiala fonala található meg benne, amely egy hatalmas erejű relikvia, és rengeteg érhet. Az éjszakai menekülés során nem vették észre, hogy már nem a homokbuckák vagy városok sikátorai közt próbálnak menedéket keresni, és a hadúr emberei sem követik már őket. Nem véletlen. Betévedtek egy, hideg és hatalmas kőfalakkal felépített labirintusba, mely tele van zsákutcákkal, s melyből élő ember fia még nem talált ki. Nem elég, hogy a kiút sincs meg, a felépítmény a minotauruszok territóriumához tartozik, akik vezére, a dühkitörésektől szenvedő, folyton tomboló Malrok, gyűlöli a felségterületére tévedőket...

Minotaurusz specialista

Jobbra fordultak, mert az elf úgy emlékezett, még nem jártak abban az irányban, majd az út végén újabb elágazáshoz értek. Az elf balra lendítette karját és ellentmondást nem tűrően megiramodott. A zsákot tartó ember éppen, hogy utána fordult volna, amikor valami elsüvített a feje mellett és már csak azt látta, ahogy társa a jéghideg, homokos talajnak csapódik. Hirtelen fordultak meg a tengelyük körül, hogy lássák, mi történt. De nem láttak mást, csak egy hatalmas, térdelő alakot, akinek zölden izzott a szeme. Egy minotaurusz volt az, Malrok egyik harcosa. De nem volt idő jobban szemügyre venni a fegyverest. Máris újabb nyílvessző száguldott feléjük. A fa vessző társa mellényét átszakítva csapódott a sziklafalba. Barátjának szerencséje volt, de a lövész még egyszer nem fog hibázni. Megpördültek és máris rohanni kezdtek, hogy megpróbálják lerázni a szörnyeteget…

Végső mentsvár

Megszámlálhatatlan sarkon befordultak, rengeteg mérföldet futhattak, ziháltak, erejük végén jártak már, mikor úgy ítélték meg, a bikaszerzet már nem követi őket. Társára nézett, akinek rémület és halálfélelem rajzolódott ki az arcára. Hirtelen ő is megérezte, hideg futott végig a hátán, és ösztönből rámarkolt a néhány hete megfújt amulettre. Elmormogott néhány varázsszót és már is egy energiaburok képződött köré. A következő pillanatban lángcsóvák ölelték körbe, és ő már csak akkor nézett fel, amikor a narancssárga felhő, ami körülölelte, eloszlott. Már csak egy szénkupacot látott ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még gyerekkori barátja állt. De nem volt idő gyászolni, máris újra menekülnie kellett. Csak a szeme sarkából tudta elcsípni, hogy mi csinálta ezt. Egy fiatal aranybőrű sárkány, ami épp újabb mély levegőt vett, hogy halált hozó leheletével a társa után küldje őt is.

Minotaurusz főszakács

Még érezte a lángnyelvek nyaldosását a hátán, de nem mert hátra nézni, nem akart sárkánycsemege lenni. Végtelen sarkon befordult már, teljesen elvesztette a tájékozódását. Nem tudta, hogy a menekülés során a labirintus széle felé vagy a mélyére sodródott-e. Éhes és fáradt volt. Társai pedig odavesztek a szörnyekkel teli felépítményben. Balra fordult, majd jobbra, és amikor már majdnem összeesett a kimerültségtől, valamilyen halvány fényt pillantott meg a hosszú folyosó végén. Talán megtalálta a kiutat? Sikerül túlvészelnie? Minden maradék erejét megfeszítve rohant a célja felé. Friss növények illata ütötte meg a szaglószervét. Biztos volt benne, hogy kijutott. Bevette az utolsó kanyart is és megtorpant. Nem a kijárat volt. Egy bika-lény állt egy kondér mellett, amiben valami zöldséges étel rotyogott. A fényt a főzéshez használt tűzé volt. Vége van! A szőrös szörnyeteg észrevette őt, felkapott egy bárdot, és fenyegetően közeledett feléje. Hátrálni kezdett, de két lépés után akadályba ütközött. Felnézett. Ahol az előbb még a helyiség bejárata volt, ott most a korábbi zöld szempár tulajdonosa nézett le rá vérszomjas tekintettel...
Horváth Dávid